Mikor több mint ötezer évvel ezelőtt a szőlő Közép-Ázsiából elindult világhódító útjára, a magyarok még nem a mai hazában éltek. Honfoglaló őseink már a honkeresés során megismerkedtek a borkészítés fortélyaival és a borfogyasztás örömeivel. Tanúsítja ezt az az állítás, hogy bor szavunk egyedi, eltér az Európában általános latin vinum változataitól és borászati szakkifejezéseink jelentős része (szőlő, csiger, seprő, ászok, szűr) sem latin, hanem török eredetű.

A honfoglaló magyarok fejlett és az itt élő népek által jól gondozott görög és római eredetű szőlőkultúrát találtak. Mivel őseink már korábban egyes türk népektől ellesték a borkészítés titkát, nem csoda, hogy megbecsülték az ültetvényeket. Ezt legjobban a Szt. Istvántól származó tized bizonyítja, amely a szőlőt említi meg elsőként adózandó terménynek. Ekkortájt Pannonhalma és Szekszárd voltak a fő borvidékek. II. Géza uralma alatt került művelésre a Budai hegyek legtöbbje. A móri borvidék felvirágoztatása III. Béla érdeme. A szép ívű fejlődésben némi törést okozott a tatárjárás okozta pusztítás, ám IV. Béla bölcs előrelátása révén ezt hamar kiheverte az ország, és ezen belül a borászat. Az általa építetett várak köré mindenütt szőlőt telepítettek. Ő hívta Tokaj környékére az olasz telepeseket, akik saját termelési módjukkal és szőlőikkel (Furmint) megalapozták a borvidék későbbi hírnevét. Sopron és Eger is a telepítés után vált nemzetközileg ismertté. Mátyás király korában kezdett hazánkban tért hódítani a vörösbor. A Visegrádi palota márványkútjából már ekkor folyt vörösbor is a fehér mellett.

A török hódoltság 150 éve alatt sokat gyengült a borászat, egyedül Tokaj fejlődése értékelhető pozitívumként, amely később a Rákóczi-szabadságharc fő anyagi támasza lett.

A Haubsburg-dinasztia uralmának kezdeti időszakára a magyar borexport visszafogása volt jellemző. A II. József idején készült földmérés alapján tudjuk, hogy az 551.838 hektárnyi területen 9 millió hl bor termett. Ehhez nem számolták hozzá Erdély 58.496 hektárját, és az ott termő, akkortájt híres borait. Sajnos már kevesen tudják, hogy a Maros és Küküllő mentén Aradhegyalján is készítettek aszút. Az utóbbi jó ideig egyenrangú volt a Tokajival.

Már ekkor jelentkezett az igény a borászat korszerűsítésére, de csak a reformkor tudta megfogalmazni a szakmai igényeket, Schams Ferenc munkássága által. Ekkorra datálható az Alföldi homok megkötése a szőlő segítségével. A kiegyezés utáni időszak már tudományosan megalapozott fejlődést hozott, amelyet a századvégi filoxéravész is csak késleltetni tudott. A kötött talajon nagy pusztítást végző gyökértetűt oltványozással szorították vissza.

A 20. század elejére kedvező piaci viszonyok között, állt újra talpra a magyar bortermelés. Az első világháború, s azt követően az ország mintegy kétharmadának elvesztésével járó 1920-as Trianoni békeszerződés évtizedes piaci pangást idézett elő.

A második világháború, s az ezt követően kialakuló diktatórikus gazdaságpolitika megtörte a korábbi rövid fejlődést. Legfontosabb piacaink újra bezáródtak, a legjelentősebb pincészeteket és borkereskedéseket tönkretették, a hegyközségek működését megakadályozták. A németek kitelepítése és a földosztás következtében a szőlőterületek jelentős része került hozzá nem értő földművesek kezébe. E területek fokozatosan kipusztultak. Sokat rontott a helyzeten a borkereskedelem államosítása, majd az 1950-es évek végén erőszakosan végrehajtott kollektivizálás is. Ez volt az a korszak, amikor a hagyományos minőségi bortermelés alapjait, szerkezetét és szervezetét fokozatosan lerombolták, és jelentős mennyiségű mesterséges ital került forgalomba.

Az ún. második ötéves terv lett volna hivatott a kiesett szőlőterületek pótlására, de az ekkor telepített szőlőkből nagyon sok kipusztult. Olyan rossz területeken és minőségben hajtották végre a telepítést, hogy az szinte végzetesen károsította a hagyományosan kialakult térszerkezetet. A szőlőtermesztés és a borászat élesen elvált egymástól, eltérő érdekeltségi rendszerek alakultak ki.

A 20. században a honi és nemzetközi szőlészet és borászat fejlődésére a gépesítés, új szőlőterületek létesítése volt jellemző, emellett - sajnos - a borfogyasztás csökkenése, ami Magyarországon a kultúrált borfogyasztásra való törekvés hiányával is párosult.

A hetvenes években ugyan megindult az állami gazdaságok és termelőszövetkezetek borászati üzemeinek fejlesztése, azonban ez elsősorban a tipizált tömegbortermelést szolgálta. A megnyíló hatalmas és igénytelen szovjet borpiac élénk keresletet teremtett. A politika elsősorban ezt az irányt preferálta, így a belföldi piac másodlagossá, a nyugati kivitel harmadlagossá vált. A hiányzó termést ügyeskedéssel és igénytelen minőségű importborral pótolták. Az 1984. évi szovjet próbálkozás az alkoholfogyasztás visszaszorítására, az ún. szárazrendelet nálunk értékesítési válságot okozott, amely az évtized végére súlyossá vált.

Az 1990-es évek elejét részben a korábban tömegbortermelésre átállt nagyüzemek csődhelyzete, részben a kiváló minőséget produkáló családi pincészetek nagyobb számú megjelenése jellemzi. A külföldi beruházók mellett az évtized közepétől újra működő hegyközségek is nagy szerepet játszanak abban, hogy a jelenleg még némileg kialakulatlan és ellentmondásos helyzet ellenére a magyar borászat megújulása szembetűnően és jó irányba indult el